2012. november 21., szerda


valaki állítsa meg ezt a fájdalmat..

 A világ forgott, a föld remegett. A lábai gyengék voltak ahogy a szíve is. Italba fojtotta bánatát és azt hitte ez a helyes út. A csillagokat nézte, az életen gondolkodott és a szíve csak kalapált. Egy percre talán a világ is megállt, egy pillanatra talán vége volt mindennek, de órák után ugyan az az érzés vonta hatalma alá, és nem tudott szabadulni tőle. Követte és kínozta, vele volt még az álmaiban is. ...reménytelenség, és boldogtalanság. Talán így nevezné őket.'


 Súlyosnak éreztem a karom és a lábam, csalódás ült rám, valami névtelen, lebegő zavar fogott el. Nem akartam betolakodni a világába. Csak egy ideig át akartam ölelni, a mellkasomra húzni a fejét. Csak át akartam ölelni, míg teste kemény munkával átadja magát a múltnak.

 Érdekes, hogy amikor segíteni kéne, akkor senkinek nincs köze hozzám...Amikor pedig bele kell szólni valamibe, olyankor mindenkinek van...